A legjobb 40 nõért

Kapta ezt még Szávai Ágnes sikersorozata elõtt. A szigorú elõírásoknak megfeleléshez, a verseny megrendezéséhez azonban már a lelkes, kitartó, egyedül küzdõ Márky Jenõ forrásai, beruházási képessége kevés. Az országnak, a fõvárosnak és a magyar sportnak is sok hozzáadott értéket hozó világverseny megrendezéséhez befektetõket, támogatókat keres.

Befektetésbõl kéne több, mint akaratból! – summázta higgadt tudatossággal, nem indulatos bírálattal Márky Jenõ a hazai üzleti környezetrõl alkotott véleményét. Miközben a sportról, a versenyrõl szólt a fejtegetése, társadalompolitikáról, magatartásról, kultúráról beszélt.

– Alátámasztja-e azt a hírt, hogy a Rómait végre megvédik az árvíztõl?

– Nem várok én más segítségére. Két dunai áradás után is felálltam, folytattam, a harmadiknak megpróbálok elébe menni, megvédem, amim van. De ennél most sokkal, de sokkal fontosabb foglalkoztat: a két és fél évtizedes munkám, befektetésem, építkezésem, szervezésem, lelkesedésem eredménye, mely nemcsak nekem, hanem az egész magyar sportnak, a fõvárosnak jelentõs, miszerint 2009-ben itt, a Római Teniszakadémián rendezhetjük meg az új rendszerû nõi tenisz grand prix-t.

– Ez már a végeredmény, de mit kell tudni az elejérõl, a kezdetrõl: hogyan érkezett a Top 40-be tartózó világverseny jogának az elnyeréséhez?

– Természetesen teniszezéssel, melyet gyerekként, tizenhárom évesen kezdem, és tizenkilenc évesen már elsõ osztályú játékosként ûzhettem. De mert akkor is fehér sport volt a tenisz, s roppant nehéz feltételek között sportolhattam, ezért építész diplomát szereztem, de utána elvégeztem a Testnevelési Fõiskolát is. Anyagi okok akadályoztak meg abban, hogy felnõtt fejjel is versenyezzek, kivált, mert pénzdíjas mérkõzések évtizedekkel ezelõtt eleve nem is voltak Magyarországon. De annyira szerettem a teniszt, hogy – bár tudtam, versenyzõként fel kell hagynom vele – a mostani Teniszakadémia helyét 1981-ben mint árvízi területet megvettem, s három pályát kialakítva megalapoztam a sportlétesítményt.

– Az építész épített, s eljutott a mai szintig: a mindent tudó, számos más sportnak is otthont adó komplexumig. Hogyan szokott ide a teniszvilág?

– Lassan, nehezen, kõkemény munkával. A ’81-es három pályát továbbiak követték, 1995-tõl pedig sikerült komoly fejlesztéseket is elindítani, melyek mára már valóban azt a színvonalat képviselik, amelyet elvár a sportvilág legjava. De az építmények önmagukban nem elégségesek, legalább ennyire fontosak a versenysportban született teljesítmények. Ugyancsak nagyon régen, elõször 1984-ben, felkarolva egy ifjú tehetséges sportolót – Köves Gábort -, sikerült szakmai-edzõi eredményeket elérnem amerikai „színtereken” is. Éveken át más fiatalokkal is hasonló utat járhattam be, miközben ennek a munkának az eredménye rendre „beépült” a Római Teniszakadémia alapjaiba. 1993-ban történt meg a nagy áttörés, megrendeztem az elsõ magyar bajnokságot az akkor megépült centerpályán. A következõ évben már itt volt az elsõ nemzetközi nagy verseny, a Magyarország-Olaszország Davis-kupamérkõzés is. Az újabb léptékváltás a WTA-torna lehetõségének megpályázása, majd megnyerése volt. 1996-ban került sor elõször ilyen versenyre Magyarországon.

– Itt már „látható” pénzekkel is számoltak a teniszezõk?

– Az úgynevezett TIER-V-ös kategória 107 ezer dollár összdíjazással járt együtt, s egyben 1996 óta világsztárok népes tábora játszott a Római Teniszakadémia pályáin. S persze a teljes magyar élmezõny is. Bekerült a tenisz nemzetközi vérkeringésébe Budapest, a Teniszakadémia, s nem mellékesen sok magyar versenyzõ itt jutott egyrõl a kettõre, szereztek elõször WTA-pontokat, avagy gyarapították azok számát. Sõt, itt, a Rómain tehettek szert szponzorokra is, akik nélkül nem versenyezhettek volna a nemzetközi mezõnyben. A tizenkilenc ATP-verseny pedig, amelyeket megrendezhettem, már a Roland Garros elõversenyei voltak. Idõnek utána pedig a nagy nõi versenyre, a Budapest Grand Prix-re koncentrálhatok: valóban eljutottam a valóságos léptékváltáshoz.

– Jelentõs szponzori támogatásokra volt és lesz szüksége a rangos nemzetközi versenyekhez. Honnan várhat ilyen segítséget?

– Szponzorra a versenyeknek mindenütt a világon szükségük van, így nekünk is. A Szerencsejáték Rt. eddig ezt vállalta is, s így jutottunk el a legújabb léptékig, a világ elsõ legerõsebb negyven versenyébe való beválasztásunkig. Százhetvenötezer dolláros összdíjazással szerepelhettünk 2007-ben, s 2009-tõl – most már a Gaz de France szerepvállalásával – bekerültünk egy még magasabb kategóriába, ahol a játékosok már kétszáznegyvenötezer dollárért mérkõznek.

– A jókora összegeket a sportolók viszik haza, ám a negyven legrangosabb nõi világverseny egyikére már jóval több nézõt, játékost várnak, tehát a létesítményt alkalmassá kell tenni ennek a nagyobb léptékû eseménynek a magas színvonalú lebonyolítására.

– Nekem, a rendezõnek az a dolgom, hogy nagyon komoly szolgáltatásokkal, magas színvonalon garantáljam, hogy a sport, a sportolók és a média megkapja azt a figyelmet a világtól, amit egy világverseny megérdemel. Ezért állnak e rendezvények és a helyszínek mögött a világ meghatározó cégei, s persze a versenyek nagy nézettsége, a nagy publicitás komoly idegenforgalmi vonzerõ. Ebbõl Budapest profitál majd a legtöbbet. A tökéletes sikerhez még nagyon sok beruházásra van szükség.

– Budapesten önnek. Magányosan?

– Egyelõre. A feladatok tekintetében azonban nem vagyok egyedül, azok velem vannak: meg kell oldani a stadion-, az infrastruktúrafejlesztést, a médiaközpont bõvítését, esedékes az úgynevezett VIP-létesítmények megnagyobbítása, a mélygarázsnak s számos raktárnak az építése.

– Mennyiért hozható létre egy rangos versenyre alkalmas létesítmény?

– Legkevesebb hétszáz-nyolcszázmilliós, de inkább másfélmilliárd forintos beruházás szükséges ahhoz, hogy a világ által jegyzett, jó versenyek városa legyen Budapest. Ez annak ellenére igaz, hogy nagyon sok minden már eleve rendelkezésre áll, a két évtized alatt sikerült felépíteni, kialakítani, megszervezni egy jó alapot ehhez itt, a Római Teniszakadémián.

– A létesítmény üzemeltetésébõl aligha jön össze ez az összeg? Mire van szükség ahhoz, hogy a jövõ nagy versenyeinek jogát meg is õrizhesse a Római Teniszakadémia?

– A Budapest Grand Prix-hoz hasonló világverseny-sorozat nincs Magyarországon. A Forma-1 pedig más mûfaj. A világ top 40-ébe tartozó teniszverseny ezért a maga nemében egyedülálló siker. Az idei verseny tíz napját is már kilenc ország televíziói közvetítették. Ahhoz pedig, hogy egy ilyen esemény turisztikai értelemben is további bevételeket eredményezzen, befektetések is kellenek. Meg az is, hogy sikerüljön tágítani a sporthoz kapcsolódó, közvetlenül vagy közvetve kötõdõ lehetõségeket. Én például ezért gondolkodom a teniszhez idõben és helyszínben is kapcsolódó konferenciaturizmusra, egy konferencia-központnak pedig már helye is van a közelben. A forrás valóban nem jön ide magától, ezt én is tudom, meg azt is, hogy kevesebb idõm van a 2009-es versenyre a feltételeket megvalósítani, mint egy év: tehát már javában dolgozom a feladaton. A mai világban arra is lehet gondolni, hogy hazai és uniós pályázatok elnyerésével megoldhatók gyors és mind az országnak, mind a vállalkozónak eredményt ígérõ fejlesztések. Reálisnak gondolom, hogy 25-30 százaléknyi támogatást EU-s hátterû pályázatokon meg tudok nyerni, a többit, reményeim szerint, a magánbefektetõi piacról szerzem meg.

– Már tudja, mit kell a pénzbõl építeni?

– A Római Teniszakadémia eleve magas színvonalú sportlétesítmény, ezért is kaptam meg a top 40-es jogot. Fel kell most öltöztetni a mennyasszonyt, királynõvé kell formálni. Emellett tévedés lenne azt hinni, hogy csak beruházásról szól a világverseny elõkészítése. Legalább akkora léptékváltást igényel a verseny megszervezése, mint annak létesítményekben testet öltõ gyarapítása. A szervezés megköveteli, hogy felálljon egy hatékony értékesítési csapat. Például: le kell cserélnem a napi tizenöt órát dolgozó saját magamat egy valódi, sokszereplõs csapatra. A jelenlegi munkám talán nyolcvan százalékát a napi fenntartási, üzemeltetési feladatok teszik ki, s csak a többi fordítódik marketingre, a hasonlóan fontos kapcsolattartásra és -építésre. Az aránynak meg kellene fordulni.

– A top 40-be bekerülni nem volt egyszerû dolog. És abból kikerülni?

– Pillanatok alatt sikerülhet. Elõször is azért, mert legalább százötven város várja, hogy kapjon elit versenyrendezési jogot. Remélem, az ország sportvezetõi és a fõváros irányítói is megértik, nem csak nekem fontos a siker. A harminckilenc, világversenyt rendezõ város mindegyikét megnézhetjük. Nem találunk olyat, ahol a város ezt ne érezné sajátjának, s ne tenne meg mindent a világ figyelmének felhívása, fenntartása érdekében.

Megjelent a Piac és Profit Magazin októberi számában.