Húsz éve futott be Szeles Mónika

Jennifer Capriati üstökösként robbant be a nõi teniszbe, a mindössze 14 éves amerikai lányt két évtizeddel ezelõtt zsenge kora ellenére is sokan már kiforrott játékosnak tartották és Chris Everthez hasonlították, sõt még nagyobb jövõt jósoltak neki. Az 1990-es Roland Garros elõtt 24. volt a világranglistán, de kiemelést még nem kapott a tornára – mégis eljutott a párizsi elõdöntõig, az Open Eraban a legfiatalabbként. Azt várták, hogy a legjobb négy között is nyerni tud majd – ez azonban nem jött be!

Szembekerült ugyanis a nála két esztendõvel tapasztaltabb Szeles Mónikával, a verseny második kiemeltjével, aki a szezon kezdete óta óriási tekintélyt vívott ki magának Martina Navratilova és Steffi Graf legyõzésével. Úgy tûnt, hogy elfáradt a viadal végére, ám rácáfolt a kétkedõkre, és rögtön elnyerte az amerikai adogatását, majd 62 perc alatt szinte lesöpörte õt a pályáról (6:2, 6:2). A szakértõk szerint túl gyorsan megverte Capriatit, ezért némi csalódást okozott a publikumnak – mindenki azt várta, három szett lesz a mérkõzésük, mert a nézõk gyönyörködni szerettek volna a két tinédzser játékában…

A döntõben (a másik ágon a cseh Janá Novotnát búcsúztató) Graf nagyon várta, hogy visszavághasson a mindössze három héttel azelõtti berlini vereségéért. A két évvel azelõtt Golden Slamjével sporttörténelmet író világelsõnek azonban volt már jobb formája és nagyobb önbizalma is – ezúttal sok volt neki újvidéki születésû kihívójának „mérge”: erõs akarata, hallatlan fizikai ereje és küzdõszelleme, valamint rettentõ kétkezes ütései.

Rögvest a jókora késéssel kezdõdõ álomfinálé elején elvesztette az adogatását. Mónika elhúzott 3:0-ra, majd õ is elbukta a saját szerváját. Tizennégy perc után eleredt az esõ, a folytatásra több mint fél órát kellett várni. Utána gyilkos küzdelem alakult ki, és az 50 percig tartó elsõ játszma rövidítésbe torkollott. A tie-breaket pedig Szeles 1-5-rõl és 2-6-ról, azaz négy szettlabdát hárítva húzta be!

A második felvonásban ismét õ vezetett 3:0-ra, majd 4:4 lett, végül 1 óra 29 perc után 7:6, 6:4-re megnyerte a meccset! Amikor megvolt az utolsó pont, a sötét felhõkkel borított Roland Garros egére felröppent Mónika ütõje, mintegy jelképezve, hogy új csillag ragyogta be a nõi tenisz világát. Az élete elsõ Grand Slam-döntõjében szereplõ Szeles a maga frissességével, nagyszerû szereplésével meghódította a nézõsereget, amely nagy többségében már eleve neki szurkolt. Õ lett a Francia nemzetközi bajnokság történetének legfiatalabb gyõztese, megelõzve a spanyol Arantxa Sánchezt, illetve elõdjét, a nem sokkal korábban még szintén csúcstartó (ekkor pedig 21 esztendõs) Grafot.

„Amikor Steffi elhúzott, csak azt hajtogattam magamban: vissza kell szereznem a vezetést, csak támadni kell! Végtelenül boldog vagyok és köszönöm a közönségnek a biztatást!” – mondta az elé tartott mikrofonba Párizs új királynõje, akit nagy örömujjongás és vastaps üdvözölt a serleggel a kezében.

Szeles arca játék közben nagy elszántságot mutatott és erõlködést tükrözött. Híres volt ütéseket kísérõ hatalmas nyögéseirõl is. Talán ezek miatt nevezték el õt kezdetben egye riporterek „Kis Buldózernek” vagy „Kis Szörnyetegnek”. Egy szülõföldjérõl való újságíró erre reagálva írta ekkor, az elsõ nagy siker napjaiban a következõket:

„Tessék egy pillantást vetni az arcára, amikor vége a mérkõzésnek! A felhõk eltûnnek, s elõbújik a pajkos kislány, akitõl korán elvették a babákat, és aki még nincs teljesen tudatában, hogy dollármilliomos lett. Ezért talál néha kevés megértésre a profi sport fergetegében egy-két kedves gesztusa. Amikor például virágot adott Zina Garrisonnak, az meghökkenve visszautasította, sõt meg is sértõdött. Furcsállották, hogy édesapja az ellenfél ötletes megoldásait is megtapsolja. Nem értették azt sem, hogy a párizsi elõdöntõben Mónika szinte bocsánatot kért a 14 éves Capriatitól, amikor felülmúlta. Õ is látta, hogy riválisa mennyire akart gyõzni, és milyen nehezen viseli el a vereséget.”

De honnan is indult ér érkezett Szeles Mónika? 1973-ban született Újvidéken magyar családban, és édesapja, Károly volt az edzõje. 1985-ben megnyerte Miamiban a fiatalok híres korosztályos versenyét, az Orange Bowlt, így felfigyeltek rá a tengerentúlon is. Egy ével késõbb a Szeles család Jugoszláviából az Egyesült Államokba települt, ahol Mónika beiratkozott a jó nevû Nick Bollettieri teniszakadémiára.

Elsõ „teljes munkaidõs” profi idénye 1989 volt, és már ekkor eljutott karrierje elsõ GS-elõdöntõjéig – a Roland Garroson azonban Graf három játszmában megálljt parancsolt neki. Egy évre rá már nem tudta ugyanezt megtenni – errõl számoltunk be az imént. 1991 márciusában aztán Szeles átvette a világelsõséget a némettõl, és ebben, illetve a következõ esztendõben egyértelmûen õ uralta a nõi teniszt. 1991 januárjától 1993 februárjáig 34 tornán vett részt, és egy híján mindig döntõbe jutott, a négy kiemelt versenyen pedig 55-1-es gyõzelem-vereség mutatót ért el.

Nagy sorozatai voltak: Párizsban és a szezonzáró világbajnokságon 1990 és 1992, míg az Australian Openen 1991 és 1993 között ért el mesterhármast, sõt közben a US Openen is diadalmaskodott kétszer (1991, 1992). Egyedül Wimbledon hiányzott a Grand Slamjéhez: 1991-ben nem is indult, legközelebb pedig Graf (simán) elbánt vele az utolsó mérkõzésen.

Szeles Mónika „uralmát” nem a vetélytársak törték meg, hanem egy pszichopata. 1993 áprilisában – ne feledjük, az év elsõ nagy feladatát, a melbourne-i viadalt hibátlanul teljesítette – egy hamburgi tornán egy õrült Graf-rajongó, bizonyos Günter Parche berohant a nézõtérrõl a pályára a szünetben, és egy csontozókéssel belevágott a számára kiiktatandónak vélt teniszezõbe, akinek hátát másfél centi mélyen sértette fel. Nem annyira a fizikai következmények voltak súlyosak, azok hamar begyógyultak: a lelki seb hagyott olyan mély nyomokat Szelesben (pláne, hogy az elkövetõt mentális állapota miatt be sem börtönözték, „csak” pszichológiai megfigyelés alá helyezték), hogy több mint két évig nem tért vissza a körforgásba.

1995-ben tûnt fel újra a pályákon, és a következõ év elején Ausztráliában megnyerte kilencedik – egyben utolsó – Grand Slam-trófeáját, de régi formáját stabilan már nem tudta visszanyerni. A legutolsó GS-fináléját 1998-ban játszotta (és bukta el Sánchez-Vicarióval szemben) – mindössze néhány héttel rákban megbetegedõ édesapja halála után, ami öt nagyon megviselte, már csak a hosszú munkakapcsolat miatt is. 2002 volt az utolsó komplett idénye profiként: mind a négy nagy viadalon bejutott a legjobb nyolcba (ám az eldöntõbe csak Melbourne-ben), és a szezont a világranglista 7. helyén zárta. 2003-as Garros-szereplése óta aztán már nem játszott többé hivatalos mérkõzést, noha visszavonulását csupán 2008 elején jelentette be véglegesen.

Még megjegyezhetünk olyan egyéb eredményeket is vele kapcsolatban, mint hogy Sydneyben olimpiai bronzérmes volt, az Egyesült Államok csapatával pedig háromszor nyert Fed-kupát, valamint két statisztikai rekord is említést érdemel: senki más elõtte nem gyõzött az elsõ hat Grand Slam-döntõje mindegyikén, illetve nyolc GS-diadalt sem aratott korábban más a 20. születésnapja elõtt, azaz tinédzserként. Számunkra azonban érdekesebb lehet, hogy az egykori vajdasági lány, aki már hosszú évtizedek óta Amerikában élt, 2007-ben minden csinnadratta vagy politikai felhajtás nélkül idejött és megszerezte a magyar állampolgárságot is…

NSO